Az asztrológiában már a kezdetektől felmerülő kérdés volt az, hogy mikortól számítandó az a pillanat, amikor az emberi lény belép a létezés folyamába. Az ókori forrásokban jól nyomon követhető az az elv, hogy a születés pillanatát az első lélegzetvételhez kötik, hiszen ilyenkor áramlik be az újszülött testébe az az életadó princípium először, amit Pneumának neveznek. Ez a Pneuma pedig nem más, mint egy „forró és életadó lehelet” – ez az elgondolás gyakorlatilag napjainkig fennmaradt, hiszen a Reneszánsz kor óta sok asztrológiai forrás ezt jelölte meg az élet kezdőpontjának. De a háttérben megbújva, egy másik, mondhatni spirituális elv is ott rejtőzött az asztrológiai elvszerűségek sorában, ez pedig egy szemmel nem látható, időmérő eszközzel nem mérhető kezdőpontra fókuszált a születéssel kapcsolatban, az ún. belelkesülésre. Ennek a mikéntjét Tamáskovits Gyula módszertana alapján mutatom be a következőkben.
A régiek elképzeléseiben a lélek a fizikai világon túli, szellemi régiókból, két kapun átmenve érkezett meg az anyagvilág állandóan változó színterére. Az első Nagy Kapu a Tejútról nyílt ki, és ezen a lelkek miriádjai indultak el a nyolcadik szférán – az állócsillagok szféráján át – a bolygók uralta körpályákra, amelyeken aláereszkedve beléptek a Hold szférája alatti elemi világba, hogy végül megérkezzenek a földre. Ez a Nagy Kapu a régi hagyományok szerint akkor nyílt meg, amikor a Caput Draconis (a Felszálló Holdcsomópont) – a sziderikus zodiákus szerint értelmezve – belépett az Ikrek jegyébe, és addig maradt nyitva, amíg át nem haladt rajta. Érdekessége dolognak az, hogy ez a ritmus szinte pontosan egybeesik a Jupiter és Szaturnusz 20 évenként bekövetkező együttállásaival. Aztán amikor a lelkek beléptek a sublunáris – Hold alatti – világba, összegyűjtve minden képességet és hatóelvet a bolygószférákban, egy másik ritmust követve ereszkedtek alá a testükkel való összekapcsolódáshoz. Ezt a másik ritmust pedig a születést megelőző Újhold és Telihold időpontok, az ún. Syzigiumok adták. Ezek voltak a Kis Kapuk.
A régi korok asztrológusának elsőként ezért ismernie kellett a születés körülményeit, mert ahogy Bonatus írja a művében – a Liber Astronomiae-ban – először a megszületés időpontjára kell felállítani egy pontos képletet. Bonatus úgy írja, hogy arra a pillanatra, amikor az újszülött már kétharmadrészt kint van az anyaméhből. Fel kell jegyezni, vagy ha személyesen nem tud jelen lenni, akkor meg kell tudakolnia minden részletet, hogy kik voltak jelen a születésnél, mekkora és milyen kinézetű az újszülött, és természetesen azt is, hogy milyen nemű. Ezekre az információkra azért van szükség, mert a születési képlet Ascendensének a terminusa, esetleg a dekanátusa (arculata) le kell hogy írja az újszülöttel kapcsolatos jelzéseket, körülményeket. Például a Jupiter és a Vénusz terminusa nagy testű, vagy szép kisbabát jelöl, míg a két kártevő terminusa, főleg a Szaturnuszé kisebb termetet (méretet) jelez az újszülöttre nézve. Egy Mars terminus zavart, problémákat, nehézségeket, komplikációkat jelezhet a születésre nézve, míg egy Merkúr terminus szépen formált testet, és szabályos testméreteket jelölhet.
Ezek után az asztrológusnak fel kell állítania a születést megelőző Syzigium (Újhold vagy Telihold) képletét, mert abban kell megtalálnia azt a Planétát, amelyik majd a Radixban a saját fokszámára úgy tudja behúzni a Radix Ascendenst vagy a Radix MC-ét, hogy az Ascendens terminusa (és dekanátusa) leírja az újszülöttet, illetve a születés körülményeit, és az Ascendens fokszáma a szülött nemének megfelelő foktartományba essen visszaigazolva ezzel a szülött nemét. Ma már kevésbé ismert, de a Zodiákuson minden jegyben megadott fokszámok vannak amelyek női, illetve férfi fokok, tehát a belelkesülésre kiszámolt horoszkópból a régi asztrológus azonnal meg tudta állapítani, hogy női vagy férfi képletről van-e szó! Magát a módszert Animodárnak – a Perzsa-Arab – An-namudar szóból, ami indikátort jelent – nevezték el. Az Animodárt pedig a Syzigium képletben kellett megkeresni az ottani planétákból, amelyek közül azokat nézték meg, amelyek uralták és/vagy aspektálták a Syzigium fokát. Ez Újhold esetében a Nap konjunkció Hold fokszáma volt, míg Telihold esetében a képletben a Horizont felett álló fővilágító (a Nap vagy a Hold) fokszáma volt. Ha ez a planéta megállapításra került a Syzigium képletben, akkor meg kellett nézni a Radixban, hogy a saját fokszámára képes-e a fent elmondott elveket betartva behúzni az Ascendenst vagy az MC-ét. Látható, hogy maga a módszer nem egyszerű, és az asztrológusnak a vizsgálódásainál több szempontot is szem előtt kell tartania, hogy a helyes eredményre jusson. Érdekesség még, hogy ez a bizonyos belelkesülés megtörténhetett az anyaméhben a fizikai születés aktusa előtt, és az után is. Dr. Michael Newton a Lelkünk Útjai első kötetének a legutolsó fejezetében írt erről, bár szerintem ő maga sem tudta, hogy a regresszáltatott alanya ezt az ősrégi asztrológiai elvet említi meg, amikor azt mondja, hogy a leszülető léleknek a magzat fizikai testében lévő fizikai tudatát kell valahogy arra „rábírnia” hogy kapcsolódjanak össze és kezdjenek bele a közös munkálkodásba! Ez az aktus a fejlettebb lelkeknek rendszerint az anyaméhben sikerül, de azok a lelkek, akik gyakorlatlanok még ebben a „meggyőzésben” azok ezt a közös munkálkodást csak a születés aktusa után, a „bölcsőben” tudják megkezdeni!
Villányi Miklós
asztrológus
Asztrolabor Facebook csoport
