Asztrológiatörténet 1. rész
„A földi és égi tünemények jelek, az ég és a föld jelzéseket küld nekünk” – írja a valamikor i. e. 700 körül készült Egy babiloni jós kézikönyve. „Ugyan külön-külön mutatkoznak meg, mégsem különbözőek, hiszen az ég és a föld össze van kötve. Az a jel ugyanis, ami rossz az égen, rossz a földön is; és az a jel, amely rossz a földön, rossz az égen is.” (38–42.) Az asztrológia kezdeteit ezeknek az égi jeleknek a megfigyelése és értelmezése jelenti Mezopotámiában. László Levente asztrológiatörténeti sorozatának első része.
Az óbabiloni korban (kb. i. e. 1800–1500) élt emberek úgy hitték, hogy a világ tele van jelekkel. Mivel a különböző jelenségek okait még nem ismerték, mindent, ami a megszokottól eltért az égen és a földön, az istenek megfejtendő üzeneteiként értelmeztek. Ezért feljegyezték, amikor a Hold, a Nap és az általuk ’vadjuhoknak’ (bibbu) nevezett öt, szabad szemmel látható bolygó, a Jupiter, Szaturnusz, Vénusz, Merkúr és Mars másképp látszott vagy másképp viselkedett, mint a szokásos, de ugyanúgy érdeklődéssel fordultak a furcsa, csodálatos vagy éppen ijesztő légköri és földi jelek felé. A megfigyelt jelenségeket és a velük egy időben történt eseményeket ékírással, akkád nyelven agyagtáblákra jegyezték fel, hogy az utókor számára is megfejtést adjanak a jelek formájában kifejezett isteni akarathoz. Ezek a fel-jegyzések az évszázadok alatt egyre terjedelmesebbé váltak, és a szakértők gyűjteményeket szerkesztettek belőlük.
Az égi jósjelek legnagyobb gyűjteménye az a körülbelül 70 táblányi anyag volt, amelyet a kezdősora nyomán a modern tudósok Enúma Anu Enlilnek neveztek el. Egy fennmaradt ékírásos katalógus a szerkesztői munkát Eszagil-kin-aplinak, Adad-apla-iddína babiloni király (i. e. 1067–1046) vezető tudósának tulajdonítja, de az ő változata csak az egyik volt a több különböző verzió közül. A mű a „ha az égen P jel látható, akkor a földön Q történik” szerkezetű bejegyzésekből nagyjából hétezret tartalmaz, amelyek egy része valószínűleg tényleges megfigyelésre megy vissza. Ám sok olyan bejegyzés is van, amelyben olyan égi jel értelmezéséhez adnak kulcsot, mely csillagászatilag lehetetlen: „ha a Nap előbújik éjjel, és az ország mindenhol látja a fényét” – olvasható a 25. táblán – „fejetlenség támad országszerte”. Ebből látszik, hogy a déli, babiloni és északi, asszír tudósok különböző elveket alkalmazva a nem megfigyelt – vagy nem is megfigyelhető – jelenségekhez is kidolgoztak értelmezéseket, vagyis átfogó elméleti keretet alkottak, és a hiányosságokat így, az elmélet alapján pótolták ki. A mezopotámiai típusú égi jósjel-tudománynak az egyik sajátossága az, hogy az értelmezések konkrét országokra és azok királyaira vonatkozik. A királyok gyakran kérték fel szakértőiket a jelek értelmezésére, sőt, előfordult – mint például Assur-ah-iddína asszír király (i. e. 681–669) e-setében –, hogy maga a király is értett ehhez a tudományhoz. A szokásos eljárás az volt, hogy a szakértők kikeresték a megmutatkozó jósjeleket az Enúma Anu Enlilből és más művekből, mérlegelték őket, és levélben értesítették a királyt a bírálatukról. Ha a jelzések nagyon kedvezőtlenek voltak, a szakértők elhárító szertartások bemutatását javasolták, amelyek az istenek szándékának megváltoztatását célozták.
A legvégső esetben a „helyettes király” intézményéhez folyamodtak: a valódi király vidéki névtelenségbe vonult, és levelezés útján intézte az ország ügyeit, míg a trónra egy halálra ítélt bűnözőt ültettek, akit az istenek haragja sújthatott. A meghatározott idő elteltével, amikor a veszély már elmúlt, a „hamis királyt” megbuktatták és kivégezték, és a „földműves” foglalhatta el (újra) a trónt.
A legrégebbi jósjel-értelmezések holdfogyatkozásokra vonatkoznak, aztán az évszázadok alatt a megfigyelések közé bekerültek a napfogyatkozások, a bolygók színéhez, mozgásához és mozgásváltozásához (így pél- dául az állomásokhoz, vagyis a stacionárius helyzethez), valamint együttállásaihoz kapcsolódó megfigyelések. Az értelmezéseket különböző elvek segítették: ha például egy egyébként kedvező jelzés halványan volt látható, kedvezőtlennek tekintették, ám ha a hazugnak, gonosznak és ellenségesnek tartott Mars fénye fakó volt, azt pozitív jelzésnek tartották. Széles körben alkalmaztak behelyettesítési rendszereket is: az „éjjeli Napnak” nevezett Szaturnusz például gyakran helyettesíthette a Napot, de más, részleteikben nem teljesen ismert megfeleltetéseket is alkalmaztak bolygók és csillagképek között.
A jelzések mérlegelése valószínűleg nagy szakmai tudást követelt meg, és a jelek szerint nem is mindig sikerült elsimítani az ellentmon- dásokat. Például i. e. 669. március 15-e egy teliholdas este volt: a holdtölte a szakértők által ideálisnak tartott időponthoz képest két napot késett, és körülötte ragyogó halót (szivárványszínű fénykört) figyeltek meg, benne a Szaturnusz és Mars közeli együttállásával. A jelenséget legalább kilenc szakértő vizsgálta és értelmezte, akik közül többen idézték a Mars halóban való tartózkodásának értelmezését, miszerint a jószág elvesztését és a datolyaültetvények pusztulását jelzi. Mégis, a „Szaturnusz = Nap” behelyettesítés alapján többen megemlítették azt az értelmezést is, hogy a Hold halójában lévő Nap (valójában a Szaturnusz) azt jelzi, hogy mindenki igazat fog szólni, és egyetemes béke honol majd a földön. Bár ez a két értelmezés egymást nem zárja ki teljesen, az asszír Sumaja és a babiloni Sapiku nem mulasztották el hozzátenni, hogy a két napot késett telihold az ellenség győzelmét jelenti – ami már nehezen összeegyeztethető az univerzális békével.
A korai mezopotámiai égi jósjel-tudományból származik a bolygókkal összefüggésbe hozott jelentések legrégebbi rétege, például az, hogy a Nap a királyt jelképezi. További máig ható mezopotámiai örökség az, hogy a bolygókat isteneikkel is azonosították. A Jupiter így a főisten, Marduk csillaga, aki általában bőséget és békét jelez. A Szaturnusz Ninurta, a törvények, az írnokok, a földművelés és a vadászat istenének csillaga, akit a már írt módon leggyakrabban a Nap helyetteseként vettek. A Vénuszt Istárral, a szerelem, szépség, szexualitás, vágy, termékenység, de egyszersmind a háború, harc és hatalom istennőjével azonosították, így a megítélése is hol pozitív, hol negatív volt. Az általában esőt és áradást, de sokszor halált hozó Merkúr mögött álló istenként végül Nabút fogadták el, az írásbeliség, a tudományok és a bölcsesség istenét. Végül a gonosz Marsot Nergal, a háború és az alvilág istene csillagának vették. A ma használt bolygónevek a mezopotámiai istenekkel funkciójuk alapján megfeleltetett római istennevekből származnak.
A rendelkezésre álló források arra engednek következtetni, hogy az égi jósjelek korai szakértőit nem érdekelték a bolygók valós mozgásai. Ha még a mozgásra elméleteket is építettek, azok az ideális mozgásról szóltak, ahogyan nézetük szerint a bolygóknak mozogniuk kellett volna – mint a Holdnak a fent idézett esetben. Azonban a kutatók azt feltételezik, hogy a király kegyeiért küzdő szakértők vetélkedésében végül azok jutottak előnyhöz, akik felfedezték a módszereket az égitestek mozgása, így az addig különlegesnek tartott jelenségek előrejelzésére, ezzel ugyanis már jó előre figyelmeztethették az uralkodót a kedvezőtlen jelek feltűnésére és az óvintézkedések megtételére. A módszereket fokozatosan dolgozták ki kb. i. e. 800 és 600 között, először csak a fogyatkozásokra, aztán kiterjesztve a bolygók mozgására. Például a fenti esetet elbíráló szakértők közül két asszír, Balaszí és Nabú-ahhe-eriba már egy héttel a Szaturnusz és Mars együttállása előtt írt a királynak a közelgő jelenségről, és további tájékoztatást ígértek arról, hogy az együttállás megvalósul-e, aztán küldtek egy újabb levelet arról, hogy végül a Mars négy ujj, azaz 25 fokperc távolságra haladt el a Szaturnusztól. Azonban az égitestek mozgástörvényeinek felismerésével tarthatatlanná vált a régi felfogás, miszerint a jeleket az istenek küldik, hiszen az addig rendkívülinek tartott jelenségekről kiderült, hogy semmi rendellenes nincs bennük. Ennek a nézőpontváltozásnak a hatásairól szól a sorozat következő része.
László Levente
asztrológiakutató
