„Bár számos olyan nagyszerű mű van, amelyet bölcs emberek kitűnő stílusban írtak, elkezdem (építeni) ezt a kicsiny csónakot (…) azok számára, akiknek nem sikerült átszelni az asztrológia hatalmas óceánját.” A bráhmana Varáhamihira (alkotott 550 körül) szavai (Nagyobb születésasztrológia, 1, 2.) arról tanúskodnak, hogy a 6. századra Indiában az eredetileg a Római Birodalomból származó asztrológia véglegesen gyökeret vert. László Levente asztrológiatörténeti sorozatának hatodik része.
Miután Octavianus került ki győztesen Római Köztársaságot sújtó polgárháborúk sorozatából, i. e. 27-ben a senatus a dicső Augustus („fenséges”) névvel ruházta fel, és megkezdődött az új „első polgár” negyven éves uralma, vele együtt pedig a római császárkor. Mindössze három év telt el azóta, hogy az addig független Egyiptomot provinciaként a birodalomhoz csatolták, és Augustus mindent megtett, hogy a nemzetközi kereskedelmet felújítsa. Újra kiépültek a kereskedelmi útvonalak a vörös-tengeri és a nyugat-indiai partvidéken fekvő kikötővárosok között, ezeken pedig nem csak árucikkek áramlottak keletről nyugatra és viszont, hanem tudás is.
Így érkezett meg a hellenisztikus asztrológia Indiába. Sajnos nem lehet pontosan tudni, mikor, de az i. sz. 1. és 4. század között történhetett, hogy egy vagy több asztrológus vagy asztrológiai mű elérte Indiát. Persze ennek voltak előzményei: Indiában már az i. e. 1. évezredben létezett valamilyen hagyomány az égi jósjelek értelmezésére, és ugyanennek az évezrednek a második felében a mezopotámiai rendszerrel is megismerkedtek. Ráadásul a térségben a római kereskedelem beindulása előtt is laktak görögök, akik évszázadokkal korábban Nagy Sándor hódító hadseregével érkeztek, vagy azok kultúráját átvevő, idegen népelemekből teljesen elgörögösödtek.
A római kapcsolat előttről, talán Mezopotámiából származott a Hold 27 vagy 28 állomásának (naksatra) rendszere, amely egyfajta sziderikus zodiákus volt, és amelyet leginkább időválasztásokhoz használtak. Az indiai időválasztó asztrológia (muhúrta) később is megőrizte Hold-központúságát, és így – talán csak véletlenül, talán nem – nagyban hasonlított a hellenisztikus időválasztási kezdetek egyszerűbb rendszerére.
A római kapcsolat viszont csaknem az egész hellenisztikus asztrológiát elhozta Indiába, melyről a gazdag görög eredetű asztrológiai szakszókincs tanúskodik. Sajnos, ha léteztek is, a görögről szanszkritra fordított értekezések elvesztek, de megmaradtak olyan, már erősen a helyi viszonyoknak megfelelően átdolgozott művek, amelyek lényegében a teljes hellenisztikus asztrológiai hagyományt tárgyalják. Ez egyik ilyenről, a „görög úrnak” (javanésvara) is nevezett Szphudzsidvadzsa művéről a korábbi kutatás azt tartotta, hogy az 1–2. században keletkezett, de mára elfogadottá vált a nézet, hogy inkább a 4. és 7. század között íródhatott. A Görög születésasztrológia (Javanadzsátaka) címet viselő munka a címétől eltérően nemcsak születésasztrológiával (dzsátaka) foglalkozik, hanem kérdésekkel (prasna), időválasztásokkal, hadászati asztrológiával (játrá) és csillagászati számításokkal is.
A korai indiai születésasztrológia rendszere nagyon hasonlított a hellenisztikus előzményekre. A kornak megfelelően sziderikus zodiákust használtak, amelynek a naptári célokra használt tropikus évtől való eltérését, vagyis a korrekciós tényezőt (ajanámsa), feljegyezték. A jelek, bolygók és házak rendszere csaknem ugyanaz volt, de speciális aspektustant dolgoztak ki, amelyek az egyes bolygókhoz kapcsolódtak. Például ebben a rendszerben a Jupiter csak trigonban és oppozicióban képes fényt vetni, míg a Szaturnusz az oppozición kívül a jelek sorrendjében szextilt, a jelekkel ellentétes sorrendben pedig kvadrátot. Indiai jellemző a számok szeretete, amely egyrészt abban nyilvánult meg, hogy számokkal jelzett méltósági rendszereket dolgoztak ki, másrészt rendkívüli mértékben kibővítették a szanszkritül dasá néven ismert, eredetileg hellenisztikus időkormányzói rendszereket. Ezenkívül kialakítottak számos eltérő jelfelosztást is, mint például a valószínűleg a holdállomásokkal is összefüggő kilencedek (navámsa) rendszerét.
Érdekes módon az indiai asztrológiában ismeretlenek a részek (mint a szerencserész), ami talán annak tudható be, hogy korai hellenisztikus anyagokra támaszkodtak, amelyekben ezek az eszközök még nem szerepeltek. Ennek bizonyítéka lehet az, hogy például a dekánok és a jelek felének megfelelő órák indiai ábrázolásai nyilvánvalóan egyiptomi előzményekre mennek vissza. Ellenben az indiai asztrológiában hangsúlyos szerepet kaptak a hellenisztikusban némileg elhanyagolt holdcsomópontok: először csak mint tengelyt figyelték őket (innen, a fogyatkozásból való összefüggésből eredhet a ’megragadó’ jelentésű Ráhu név), később viszont az eredetileg ’égi fénypászma’ jelentésű Kétu (a leszálló holdcsomópont) és a Ráhu (a felszálló holdcsomópont) együtt kilencre egészítette
ki a bolygók számát.
Az indiai születésasztrológia nagyrészt kombinatorikus, nagy szerepet játszanak benne a különböző kombinációk (jóga), és nagyon fontosak a kilencedek is. Mivel a születési idő pontatlansága vagy ismeretlensége a születésasztrológia nagy problémája, kidolgoztak egy addig ismeretlen eljárást, az „elveszett születések” (nasztadzsátaka) tanát, amely egy speciális kérdésasztrológiai technika segítségével próbálja megállapítani a születés idejét. Az egyik első olyan, névről is ismert asztrológus, akinek művei fennmaradtak, a 6. században élt Varáhamihira, a születésasztrológiának egy másik különleges területét is bemutatja Nagyobb születésasztrológia (Brihaddzsátaka) című könyvében: a „női születéseket” (sztrídzsátaka), amely a férfiközpontú születésasztrológia kifejezetten nőkre vonatkozó adaptálása.
Varáhamihira fia, Prithujasasz írta a Kérdések óceánja (Prasnamahódadhi, más címen Satpancsásiká, vagyis „Ötvenhat [versszak]”) című művet, amely – ahogy a címe is sugallja – kérdésasztrológiával foglalkozik. Ekkorra, a 6. század végére az indiai kérdésasztrológia már túllépett a főként csak gondolatolvasásra, ellopott tárgyak megkeresésére és a betegségekből való felgyógyulásra összpontosító korai indiai kérdésasztrológián, és fokozatosan a kérdések körét kiterjesztették a mindennapi élet szinte minden ügyére, olyan egzotikus alkalmazási területeket is kifejlesztve, mint a nevek asztrológiai megállapítása.
„Ez a tudás a békés természetűeknek való, akik tisztelik a mestereket, mindig igazat szólnak és istenfélők; nekik jót hoz. Nem szabad átadni az érdekteleneknek, istentagadóknak és a megbízhatatlanoknak; nekik kétségkívül állandó szomorúságot hoz.” („Parásara”, Asztrológiai kézikönyv, 1. 7–8.)
Az indiai asztrológia, ezen belül is a születésasztrológia egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású alkotása az az Asztrológiai kézikönyv (Hórásásztra), amelyet a mitikus Parásarának tulajdonítanak. Ez a nézet minden bizonnyal téves: a kutatók szerint a könyv nem sokkal 800 előtt keletkezhetett, és nyilvánvalóan két különálló részből áll, amelyből a második az elsőhöz készült kiegészítés. A könyv jelentőségét jól mutatja, hogy az indiai születésasztrológia ezen régebbi rendszerét sokszor ’parásarí’ néven illetik, bár ez legalább részben összefügghet a bölcs Parásara jól hangzó nevével is.
Az indiai asztrológiával egyébként gyakran előfordul, hogy írásokat régi, mesés bölcseknek tulajdonítanak, ami a kutatóknak sok fejtörést okoz. A jelenség hátterében valószínűleg az állhat, hogy – a viszonylag tartós nyugati íráshordozókhoz, így a papiruszhoz és pergamenhez képest – Indiában leginkább sérülékeny pálmalevelekre írtak, ezért a tudás megőrzésének biztosabb módja volt az, ha a tanokat versbe szedték és inkább kívülről megtanulták; ez viszont óhatatlan módosításokhoz is vezetett, és az eredeti szerző neve is könnyen feledésbe merülhetett. Parásara mellett erre a másik legismertebb példa a fia, Dzsaimini: neki tulajdonítják a parásarí rendszerből származó dzsaiminí-rendszer alapvető kézikönyvét, a Tanító szútrát (Upadésaszútra), amely viszont aligha keletkezhetett sokkal 1700 előtt.
Az indiai asztrológiát a „görögöktől” átvették a hindu bráhmanák, majd kezdeti ellenszenvük után a buddhisták is. Valószínűleg éppen az utóbbiak közvetítésével terjedt el a Távol-Kelet szinte minden részét, ahol természetesen a helyi viszonyoknak megfelelően továbbfejlődött. De ez a nyugati irányra is igaz: az indiai asztrológia eljutott az Indiával határos Perzsa Birodalomba is. A következő részben erről, a perzsa asztrológiáról lesz szó.
László Levente
asztrológiakutató
